Néhány esztendeje, amikor egy napos Moszkva-parti strandon heverésztem,két ruszki srác ment el mellettem, és az egyik nagyot sercintett, a váladék a fülem mellett fúródott bele a homokba. Felpattantam, gondolva, hogy ebből csúnya verekedés lesz, de a fiúk indulatomat észre se véve, egymással beszélgetve mentek tovább. Körbe néztem, mit szólnak, akik látták, de senki le se reagálta. Később körbejártam a kérdést: az oroszok minden jelentés nélkül köpködnek. De pöknek a kínaiak is, a köpőcsésze elmaradhatatlan kelléke a legfelsőbb szintű találkozóknak. Miért van az, hogy nálunk nem illik, és undorítónak tartjuk?
Nem volt ez mindig így! A középkorban olyannyira természetes volt, hogy a kódexek csak azt jegyezték meg, hogy nem illik az asztalra és a mosdótálba köpni, s később Rotterdami Erasmus is csak azt kéri, hogy ha nagyon sűrű az állaga, akkor lépjünk rá. Később az udvari etikett már azt írta elő, hogy az urak kendőbe köpjenek, és ha lehet, utána ne tekintsék meg azt. (Csak zárójelben említem, hogy most néztem végig a Borgiák sorozat 20 epizódját, de egyetlen köpést nem láttam, pedig tudjuk, hogy elterjedt szokás volt akkoriban, és még a zsebkendőt sem találták fel.) Egyébként IV. Henriknek 5, azaz öt darab zsebkendője volt (igaz, arannyal hímezve), akkoriban a lovagok az orrukat a kabátjuk ujjába törölték, vagy sportosan, két ujjukkal segítve a levegőbe fújták.
Na, mármost Freudtól tudjuk, hogy sok dolgot nem végezhetünk eredeti ösztöneink szerint, mert ebben a társadalom írott és íratlan szabályai megakadályoznak vagy korlátoznak bennünket. Ezt nevezi civilizációnak. Norbert Elias viszont azt állítja, hogy csak akkor lehet szó civilizációról, ha ezek a korlátozások már beépülnek az egyén elvárásaiba is, tehát nem tekinti korlátozásnak, mert nem is akarja csinálni.
A viselkedésbeli különbségek nem csak koronként változnak, de régiónként is. Endere Laender, endere Sitte - mondja a német, a magyar meg azt, hogy “egy olyan elmaradott vidéken voltam, ahol még a zsebkendőt sem ismerik”. De egy adott helyen is különböznek az emberek, az egyik kifinomult, a másik bunkó, és ez a társadalmi státusztól függ “paraszt módon viselkedik”. Sőt, egyetlen családon belül is. Ugyanis mást engedtek (engednek) meg a gyereknek, mint a felnőttnek. Itt is látszik, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést.
Mindazonáltal érdekes, hogy a korábbi évszázadokban miért nem tartották egészségtelennek, elítélendőnek és undorítónak bizonyos dolgokat. A Merész Károlyt körbe vevő kíséret több tagja – legalábbis a művész ábrázolásában – orrát törli a kabátujjába. Rotterdami Erasmus gyermekeknek írott nevelőkönyve az 1500-as években a nyilvánosházakról is szól, ami azt sejteti, hogy akkoriban ez nem volt tabu téma. Sőt! 1434-ből fennmaradt ránk Zsigmond király levele, amelyben megköszöni a berni magisztrátusnak, hogy egész kíséretét megvendégelte a városi bordélyházban. Ok, ma már tudjuk, a köpetben mennyi baci van, és akkor is tapasztalatokat gyűjthettek, hogy akire egy leprás ráköpött, az leprás lett. Ahogyan azt is megfigyelték, hogy a pestis a fürdőbe járókat hamarabb elkapja, és féltek a víztől, a mosakodástól...
Szeretnénk azt hinni, hogy szokásaink és illemkódexünk a racionalitás jegyében fogant. Sajnos nem így van. Mert milyen érv szól amellett, hogy Kelet-Afrikában mind a mai napig kivágják a nők klitoriszát, hogy ne tudjanak egy jót élvezni? Vagy Kínában összezsugorították a nők lábát, hogy járni se tudtak? De Levi Strausstól láttunk olyan feketéket, ahol az alsó ajkat tíz centis koronggal tágították, vagy a nyakat húszcentis gyűrűkkel magasították. (Ő maga is kénytelen volt lereszeltetni a fogait, amikor azt akarta, hogy egy ilyen törzs befogadja.)
Ok, ma már tudjuk, a köpetben mennyi baci van, és akkor is tapasztalatokat gyűjthettek, hogy akire egy leprás ráköpött, az leprás lett. Ahogyan azt is megfigyelték, hogy a pestis a fürdőbe járókat hamarabb elkapja, és féltek a víztől, a mosakodástól...
Virata